Valamelyik reggel, éppen munkába indultam, amikor a házunk előtt nagy fékezésre, majd ezt követően hangoskodásra lettem figyelmes. Az egész kb. 20 méterre zajlott tőlem, ezért megnéztem, hogy mi történt. Szerencsére nem ütköztek össze, és a hirtelen megállás sem okozott sérülést. De ami ezután történt, azt elképesztőnek tartom.

A dolog így esett: Egy férfi a házunkkal szemközti kis utcából megállás nélkül kanyarodott ki a magasabb rendű útra. Az ott közlekedő, a gyermekét szállító hölgy erre nem számított, ezért kényszerült vészfékezésre. Kevésen múlott, hogy nem lett baleset. Barátunk ezt a következőképpen reagálta le: Ablak leteker, és az ajka kerítésén át olyan cirádákkal borította el a megszeppent anyukát, hogy azoknak nem sok keresnivalója lenne egy Kazinczy versenyen. Magyarán rendesen leordította a hölgyet, aki ijedtében köpni-nyelni nem tudott. Félelmében visszatolatott egy kicsit, hogy a "vitapartnere" el tudjon hajtani. Az pedig el is húzott, azzal a jóleső érzéssel, hogy ő aztán most jól megmondta. Valószínűleg hihetetlenül meg volt elégedve magával, pedig csak egy önhitt idióta. Még oktatta is hölgyet a szabályokra: "Mi van Te ..., nem félted a gyereked! Ezek egyirányú utcák, itt a jobbkéz-szabály érvényes!" Hát öregem az igazság az, hogy ezek nem egyirányú utcák (soha nem is voltak azok), és ahonnan érkeztél az alsóbbrendű utca. De nem is a KRESZ értelmezése itt a lényeg, hanem az eset utóélete. Ennek az embernek egyáltalán nem volt igaza, ennek ellenére óriási hangerővel a földbe döngölte a másikat. Ez a magatartás sajnos az élet minden területén terjedőben van, és ha így halad, lassan ez lesz a norma. Maholnap a másikkal empatikusabb, azt nem maga alá gyűrni akaró viselkedés gyengeségnek, vagy akár mindjárt lúzerségnek fog számítani?

Az ilyen dühös embereknek nem fér bele, hogy nincs igazuk, és ha a másik nem érti, hogy mit akarnak mondani, akkor arra úgy reagálnak, hogy még hangosabban kezdenek el oktatni. Ez aztán rövid úton átmegy személyeskedésbe, a másik sértegetésébe, ne adj isten alázásába is. Honnan ez a "magabiztosság"? Egyáltalán nevezhetjük-e annak? Nem hiszem. Ez sokkal inkább a tudatlanságból fakadó önhittség. Nagyon bosszant, de mégis próbálom megérteni miből fakad. Hajlok elfogadni szalkasgerenda magyarázatát, miszerint ez egy ősi állapotra vezethető vissza, amikor ez volt a célravezető viselkedés, az akadékoskodók, a gondolkodással kétséget ébresztők csak zavart okoztak a közösségben. Már Nietzsche is megmondta: "A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás: egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben alkotja meg róluk a véleményét." Ezen állapot felé tartunk ismét? Vissza a gyökerekhez!

Ugyanennek a jelenségnek a megnyilvánulása, amikor a csak és kizárólag a nekik tetsző, a saját hiedelmeiket alátámasztó véleményekkel felvértezett emberek támadják a tőlük eltérő álláspontot képviselőket. A kommentek nagyobb részét így követik el! Azzal az elhivatottsággal, hogy helyre kell tenni az értetleneket. Ami a legérdekesebb, hogy általában éppen azt kérik számon a másikon, amit maguk, vagy a közösségük is tesz. De ez egyáltalán nem zavarja őket, a kritikai él csak egyirányban hat. A saját  oldalon felülvizsgálatnak helye nincs. A vitában, ha egyáltalán kialakul, jellemző tulajdonságuk, hogy terelnek, nem arra válaszolnak, amit kérdeztek tőlük, mellébeszélnek, vagy egyszerűen kapaszkodnak egy valamibe, imamalomszerűen hajtogatva azt. Ismerős? Találkoztál már velük?

Annak ellenére, hogy a gondolkodásra való restség nagyon idegesít, mégis azt gondolom, hogy ez csak a tünet. A nagyobb baj az, hogy nincs alternatíva. A felelősök még mindig közel vannak a fazékhoz, és csak abban választhatunk, hogy az egyiket, vagy a másikat engedjük közelebb hozzá. Azok meg aztán hozzák magukkal a saját dühös embereiket...