Elég volt már sírnunk sorsunk,

Vérem népe, magyar népem,

Többet ártunk mi magunknak,

Mint török, s tatár együttvéve.

Csalhatatlan bírák jőnek,

Akik vannak olyan bátrak,

Kétség nélkül nyilatkozzák:

Kik igaz fiai a Hazának!

Szerintük. Mert szerintem,

Ettől mentsen meg az Isten!

Hadd legyen már egyszer végre,

Kis honunkban az a magyar,

Ki úgy érzi a szívében,

És magáról e szerint vall.

Ne lehessen billogozni,

Senkit köztünk azért,

Mert önállóan gondolkodik,

És velünk egyet nem ért!

Vegyük inkább mértéknek:

Az emberséget, tehetséget.

Csak ki tudatlan és kevély,

Hiszi, hogy a másik félen,

Nála érdemesebb fia

A nemzetnek nem élhet.

Ha gőggel, s hatalmi szóval

Parancsolja meg a végzés,

Akkor itten soha nem lesz

Béke, szabadság, és egyetértés!

Sértett lelkek, régi árnyak,

Sípja magyar babonának.

Édes népem, szól a sípszó,

Fülünkbe élesen rivall,

S az írástudók fájó csöndben

Adósak a józanság szavaival.

Szilárdabb Péternél, ki most

Az árral szemben kiált:

Ne tegyétek! Visszaüthet.

A mai öröm, holnap sírni lát.

Nem a cél maga a gond:

Hanem az út oda! A hogy!

Tavasszal bízta a nép

Hitványtól a sorsát másra.

Ám a hatalmat megszerezni

Nem elég a megváltásra.

Azzal élni kell tudni,

Fordítani termővé,

Így válhat az szolgálhatóvá,

És számon kérhetővé.

Ez a felelősség az igazi,

De vajon érti ezt valaki?