Kétfejű magyar

Gerő András írása, Kétfejű magyar címmel a HVG 2009. november 7-i számában jelent meg. Jelentős részben egyetértek a szerző megállapításaival, azzal a megszorítással, hogy a pártok jellemzése tekintetében némileg visszafogott volt. Ide vonatkozó kiegészítéseimmel olvasható a cikk az alábbiakban.

„Sokan örülnek vagy éppen aggódnak azért, mert a 2010-ben esedékes választásokon – legalábbis az előrejelzések szerint – elbillenhetnek a politikai erőviszonyok Magyarországon. Ugyancsak sokan (különösen a baloldalról) ezt egészségtelen jelenségnek látják, láttatják, és úgy vélik, hogy a magyar társadalom elvesztette józan arányérzékét. Én ezt a vélekedést nem osztom.

Úgy tartom, hogy a társadalom élő organizmus, aminek éppen úgy lehetnek hangulati, érzelmi elbillenései, mint egy embernek. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy politikaipárt-ízlés tekintetében a társadalom nagyfokú pulzálásra képes, s ez a természetéhez tartozik. Lehet ezt – egyfajta természetre alkalmazott terminussal – árapályjelenségnek is hívni. Azt hiszem tehát, hogy az igazi probléma nem a politikai erőviszonyok esetleges elbillenése. Mert ami elbillen, az vissza is tud állni, s előbb-utóbb megint kialakulhat egy sajátos egyensúlyi állapot. A nagyobb problémát máshol látom.

Úgy érzékelem, hogy a porondon lévő politikai pártok mindegyike erősen szocialisztikus talajon áll, és lehetséges erejük éppen abban rejlik, hogy melyikük tudja hitelesebben megjeleníteni a kollektív megváltás igényét.

Kicsit nyíltabban fogalmazva: létezik egy magát szocialistának hívó párt, amelyik éppen azért roggyant meg, mert egy globalizált piaci viszonyokra alapozódó világban nehéz, illetve adott esetben lehetetlen a szocialisztikus tartalmakat hitelesen felmutatni. (Ennél azért többről van szó: alkalmatlanság, visszaélések, gyávaság, hogy csak a legkirívóbbakat említsem.) Aztán létezik egy ma ellenzékben lévő, magát nemzeti konzervatívnak és plebejusnak tartó párt, amelyik a hatalom felelőssége nélkül képes arra, hogy a nagytőkét leküzdő ellenségnek láttassa, s az állam kollektív erejével biztogassa a társadalmat. S aztán létezik egy feltörekvő, egyelőre parlamenten kívüli, magát jobboldali radikálisnak tartó erő, amelyik kollektív ellenségképben és ugyancsak állami megváltásban gondolkodik.

Ha színekben akarom ezt leírni, akkor a piros-fehér-zöldből az egyik vörös akar lenni, de csak rózsaszínre futja, a másik a vörös minden árnyalatát kihagyná (Ezt éppen fordítva látom, retorikájában élénk vörös, gyakorlatilag egymaga piros-fehér-zöld akar lenni.), s a fehér dominanciájával egy kis zöldet is beengedne magába, a harmadiknak pedig sem piros, sem fehér nem kell, leginkább nagyon is a hungaristákra hajazó zöldet jeleníti meg (Nem mondhatnám hogy a hívük lennék, mert véleményem szerint kizárólag valaminek a tagadásából élnek, de hogy hungarista zöldek lennének? Egy kezeletlen problémára adott választ jelentenek. És ezért vajon ki a felelős?) Látszólag igencsak különböznek egymástól, de valójában eltérő hangsúlyú kollektív megváltásban és a kollektív megváltást megtestesítő államban gondolkodnak. Manapság úgy tűnik, hogy ők fedik le az aktív választói akarat több mint 90 százalékát. A kérdés az, hogy miért.

Annál is indokoltabb ez a kérdés, mert a magyarok már a késő Kádár-rendszer óta minimum két fejjel gondolkodnak. Az egyik fejükkel pontosan tudják, hogy az életben csak önmagukra, esetleg családjukra, illetve a barátaikra számíthatnak. Ha van megváltás számukra, az nem kollektív, hanem egyéni. Pontosan érzékelik azt, hogy az életükben minek mi az ára. Racionálisak és realisták. De van egy másik fejük is. Ez a másik fej szereti az illúziókat, szereti a reményt. Úgy véli, hogy nem kell az árban gondolkodni, az a lényeg, hogy minél többet kapjon – lehetőleg alanyi jogon. Úgy tartja, hogy az állam nagyon is más, mint ő. Az államnak – ki tudja, honnan – mindig van pénze, mindent ki tud fizetni, képes biztosítani mindazt, amiről egyébként magánemberként tudja, hogy nagyon is korlátosak a lehetőségek. Most – úgy tűnik – a magyarok jelentős része a két feje közül a közdolgok tekintetében csak az egyik fejét hajlamos használni. Ez a fej tele van irracionalitással és illuzionizmussal. Ha ez így marad, akkor mindenki, aki ezzel a felhajtóerővel került kormányra, csalódást fog kelteni. S persze a politikai pulzálás visszacsap majd egy másik irányba, de a másik irány is hasonlóan irracionális és realitásokat nélkülöző lesz.

Húsz év telt el azóta, hogy Magyarország demokráciában és vállaltan piacgazdasági viszonyok között él. Mégis, a kétfejű magyar gondolkodás nemhogy megmaradt, hanem erősebb, mint valaha. Pedig lehetne közelíteni a kettőt. Mert szükség van a racionalitásra, és szükség van a reményre is. De ehhez a közelítéshez már húsz évvel ezelőtt ki kellett volna alakítani azt a konszenzusalapot, amelyre mindegyik nyilvános politikai beszéd épülhetne. Ezt úgy hívják: őszinteség. Szerintem még mindig nem késő elkezdeni.”

Ezt a konszenzust pillanatnyilag reménytelennek tartom, és nem a pártokon múlik, akármennyire szeretnénk is ennek a felelősségét magunkról letolni!

bng szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://emberitisztesseg.blog.hu/api/trackback/id/tr891525838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.