Már 20 éve annak, hogy az emblematikus fal a fizikai valóságában megszűnt létezni. A hatása azonban a mai napig mélyen bennünk él, sőt gondolattéglákból közben sokan szépen vissza is építgették itt-ott. Egy felmérés szerint a keletnémet polgárok 8 %-a szívesen látná újból a helyén a falat. Úgy vélem nálunk sincs ez másképpen.

Igazából nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen a szabadság nem attól létezik, hogy annak idején egy parlamenti ablakból kijelentették, hogy márpedig holnaptól az van. Nem megy egyik pillanatról a másikra, nem elhatározás kérdése, hanem csak folyamatos tapasztalás során válhat a mindennapjaink részévé. A szabadság valójában egy eszköz, amit meg kell tanulni használni. Olyan, mint festőnek az ecset, aki ha tudja, hogyan jelenik meg a segítségével a kép a vásznon, akkor művésznek nevezzük, de ha csak összepiszkítja a rendelkezésre álló felületet, akkor eszünkbe sem jut annak tartani. Mikor már tud bánni az ecsettel, akkorra az is tudatosul benne, hogy annak használata egyfajta felelősség, csak rajta múlik, hogy mi lesz belőle. Ha elrontja, az ő baja. Ha jól sikerül, önmaga elismertségét növeli. Választhatja azt is, hogy az ecsetet örökre elzárja egy fiókba, de akkor ne álmodozzon arról, hogy valaha is kiállítása lesz a galériában. Élhet inasként a mester mellett, és a festés helyett azzal kell foglalkoznia, amit mások mondanak neki. Nem a saját kezében lesz a sorsa.

Sajnos bennünket olyanok tanítottak eddig festeni, akik maguk sem igazán értették ennek a mesterségnek a fortélyait. Az első tanítómestereinknek a nyugati művészvilágból voltak olvasmány élményei, és ezt úgy próbálták továbbadni nekünk, mint az a tanító néni, aki éppen egy leckével jár a diákok előtt. Olyannyira nem sikerült megértetni az ecset használatának lényegét, hogy az inasok jelentős többsége a régi mesterek felé fordult. Ezek jobb esetben átképzésen tanulták a mesterséget, rosszabb formában pedig eszük ágában sem volt, hogy a tanoncoknak ecsetet adjanak a kezébe. Többen közülük privatizálták a galériákat, és a múltbeli kapcsolataik révén tettek szert jelentős gyűjteményekre. Tehetségük nem az ecset, hanem a kőműves kanál használatában van, ezzel teremtettek nosztalgiát a fal iránt. A harmadik csapat látva, hogy erre van igény, ráerősített erre a folyamatra. Nem is akar tanítani, inkább egyszerűen az ecsetet már régen elhajító többség kívánságát teljesíti: vakoljunk! Ezért nem kell felelősséget vállalni, önállóan cselekedni. Igaz nem fizet jól, de azt biztosan. Ha mégsem megy úgy, ahogy azt elképzeltük, akkor a Mester majd hozzájárulást szed azoktól a bolondoktól, akik még mindig a műteremben pingálnak.

A baj igazából az, hogy a látóhatáron belül nem látszanak igazi államférfiak tanítómesterek. Az új jelentkezők közül az egyik formáció tagjai jobbára képrombolóknak tűnnek, a másik alakulat meg lehet, hogy más, de egyelőre messziről jött ismeretlenek. Én mindenesetre mindenkit arra biztatok, hogy tessék elővenni a sufniból az ecsetet, nem kell tőle félni, nem harap! Hátha leszünk annyian, hogy együtt már nem csak a Magyarok bejövetelének körképét tudjuk megalkotni, hanem bekerül a Nemzeti Panoptikumba a Magyarok messze földön csodált országának a képe is.